Nincs hová menned…

A folyó olyan nyugodt késő délutáni atmoszférát áraszt magából, hogy alig bírok magammal, kapkodva dobom le a hajót a vízre, bot, nadályok a helyükre. Az akksi bekötve, evező összeillesztve. Mentőmellényt becsatol, nagy levegő… és egy pillanatra megállok. Ez tökéletes!

Ellököm magam a parttól. “Végre otthon.” Mondom félhangosan. Elmosolyodok. 12 költözés után már nehéz megmondani, hol van az az otthon. De a Dunán mindenhol otthon vagyok. Furcsa volt ez az önkéntelenül kimondott félmondat. De a folyó mindig befogad. Nem kérdez, nem akar másnak látszani, csak az ami. Bár hibázni sem enged, ha nem tisztelem, ezt megtanultam már jópár leckéből. Bizonyára szeret, hisz óriási bakikat bocsátott már meg nekem!

Felfelé veszem az irányt, már elég jól ismerem ezt a szakaszt a töréseivel. Harcsázni jöttem. Kuttyogatni. Idén alig volt pergetőbot a kezemben. Túl nagy divat lett, most hagynom kell magamnak egy kis szusszanásnyi időt, hogy merre tovább. A harcsák iránti rajongásom már ugyan régebben kezdődött, de borzasztó nehéz meló, így lassan nyílik meg nekem ez a világ. Igazából most is még csak a felszínt kapargatom, de kétségtelenül rabul ejtett.

Két fát hoztam, egy öblösebb és egy pukkanósabb hangút. Ez utóbbit inkább szeles időben használom, akkor sokkal könnyebb vele ütni. A másik meg tükörvízen szól szépen. Az első csorgás teljesen eredménytelenül telik, 0 halmozgás. Nem csoda, szét van ütve szinte minden ismert törés. Átmegyek egy másik helyre, az esélytelenek nyugalmával. Nagyon csendes, nyugodt a folyó. Érzem, hogy enniük kéne, de ez a hely is üres. Egy sekélyebb részt kezdek vallatni, amit ritkán ütnek le. Alig durrantok párat már látom is a szonáron, hogy megindul a csali felé valami. A spicc megrezdül, majd bebólint. Megvan! Nem nagy, de méretes. Kievezek, beírom, lekötöm. Visszamegyek, kicsit most másik vonalon csorgok rá. A radar majd megbolondul annyi a nagytestű hal. És látszik, nézegetik is a csalimat. Mi a franc ez? Nem harcsák az tuti! Busák lennének? Vagy pontyok? A spicc végig mozdulatlan marad. Ahogy elhagyom őket, végre harcsa-szerű jel a radaron, egyenesen a csalinak megy. Már húzza is. Bevágok, ez is ül. Megy a társa mellé a kantárra, talán egy kilóval ha nagyobb mint a másik. Örülök nekik.

Még néhány csorgás, és véget ér a horgászatom mára, vár a halpucolás. Nem tehetek róla, de mindig sajnálom őket. Ennek ellenére, egyetlen gyors mozdulattal végzek velük egy halbunkóval. Egy embernek igenis tudnia kell megölni egy állatot ha eszik húst. Lehet ezt szépíteni meg magyarázni, de kell tudni. Gyorsan, kíméletesen, tisztelettel, szenvedés nélkül. Végletekig megvetendő az az ember aki akár tudatlanságból is felesleges kínokat okoz egy állatnak.

Rettenetesen messzire kerültünk a valóságtól ebben a modern világban. Ezért is vagyok hálás a horgászatnak. Rajta keresztül mindig visszatalálok az origóba. Abba a pontba, ahonnan tisztán látszik, mi az élet. Mi a valós és mi a fontos. Érdemes ezen elgondolkodni egy kicsit annak, aki fogékony rá. Aki nem, az már úgysem olvassa, de bízom benne egyszer majd megérti. Megérti, mennyire kifordult magából az egész világ. Csak bízni tudok benne, hogy mindenki talál magának egy olyan kősziklát, egy olyan kapaszkodót mint nekem a horgászat. Mert ha nem, elveszett. Ebben a mocsokban ami örvénylik körülöttünk, nem látni merre az előre, mi a fent és mi a lent. Mi a rút és mi a szép.

A harcsákat leütöttem, kivéreztettem. Ez utóbbit itthon kevesek teszik meg a halakkal, pedig nagyon fontos mozzanat. A halhúsban maradó vértől mellékíze lesz. A japánoktól lestem a technikát, ők mindent jobban tudnak. De viccen kívül, igazuk van! A leütött hal kopoltyúját azonnal ki kell vágni, és fejjel lefelé tartva, vagy lefektetve hagyni kivérezni. Otthon lesóztam, majd egy 15 perc után levakartam a nyálkát. Folyó vízzel átmosom a halakat ezután. Majd jön a bontás. És ezzel együtt jött a meglepetés, a meglepetés ami erre az írásra sarkallt.

A nagyobbik hal gyomra furcsán, élesen dudorodott. Valami van benne, az látszik. Felvágom. Döbbenet. Műanyaglap. 4×7 centis kb. Valószínűleg ételes doboz egy darabja. Szerencsetlen állat! Ez sose jött volna ki belőle.

Ezidáig nem találtam szemetet a halakban. Most ez a pillanat is eljött.

Hamarosan születik a kisfiam. Ilyen világot hagytam rá. Szégyelhetjük magunkat! A bélpoklosság, a nemtörődömség, a mának élés, a GDP pörgetése. Ide vezetett. A közelgő valság talán nem is akkora baj. Talán kell, hogy időt nyerjünk, hogy átgondoljuk, biztos mindent fel kell áldozni a kurva kényelemért meg a technológiai fejlődésért? Tényleg megéri tönkretenni a bolygót pár szaros multinacionális nagyvállalat profitjáért meg a szép házunkért, új autónkért? Ez lenne az élet?! Nem magunkat öljük meg, hanem a saját gyerekeinket! Változtatni kéne, megállni és behúzni a fékeket. De hol vannak fékek egy olyan világban ahol egy cégnek nagyobb a vagyona mint egy országnak? Azt hiszem késő, éspedig nincs hová bújnod. Nincs hová menned.

kép forrás: https://napiszar.hu/bejegyzesek/kep/amikor-a-hit-mar-nem-eleg-5/

ui.: Hát így vegződött a csodás, meleg nyárközepi fényekkel indult horgászatom.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s