Big Mama

A skandinávok így hívják a méter feletti csukákat. Big Mama. Kedvelem ezt a megnevezést. Utal rá, hogy csak a nőstények nőnek meg ekkorára és van benne valami tisztelet, amellett, hogy humoros. Eddig egy 95 centis kajakból fogott volt nalám a teteje… épp nem Big Mama. De ez már múlt idő.

Csendes delután. A nap süt kint, én egyedül vagyok otthon, a feleségem elutazott. Jó néha így. Az ember kicsit jobban figyel magára. Meg pl. nem pakolja el a mosatlant, széthajigálja a zoknijait és csak arra koncentrál ami igazán fontos. 😀 Pl. ma egész idáig csalikat festettem. De lassan olyan késő délutános-hangulatú, sárgás fények kúsznak át a műhely ablakán. Leteszem a melót és összedobom a cuccot egy délutáni gyors csukázásra hát! Vagy balinozásra? Tudja a franc. Kötök egy 60-as előkét: ez pont semmire se jó: a balinos csalikat butítja, a csuka meg még épp el tudja harapni ha nincs szerencsém. Ez van, ha az ember nem tud magával kiegyezni!

Leérek a partra: itt kutyát setáltatnak, amott gyereket. Persze a kölkök tuti hajigálnak valami követ a vízbe… Nem tudom, de ha gyerek+víz+kő egy helyen található, akkor tuti, hogy az a kib@szott kavics be lesz hajítva a vizbe! Hátrébb megyek az eldugodtabb részek felé. Átbaktatok a sáron. Ide már az unalmas szabdidős lődörgők sem jönnek be. A nagy csukáknak meg itt kell állni most, amúgy is. 2 éve keresem őket erre, nem teljesen eredménytelenül, de az igazi áttörés még nem jött meg. 3-4 kilós halig jutottam. Aki ismer, tudja rólam, hogy az utóbbi időben teljesen átalakult a horgászathoz való viszonyom. Leginkább csak nagy halakra horgászom. Ez nem csak azt jelenti, hogy a végtelenségig tudom dobálni a nagy csalijaim, csukára, harcsára; hanem úgy választok helyet időt és csalit pl. domolykózásnál is, hogy kikerüljem az ivadék méretet.

Elkanyarodtam. Az embereknél tartottam.

Talán unnám az embereket? Inkább azt mondanám, nehezen viselem a modern lét tét és áldozatok nélküli voltát. Meg az egyéniségek hiányát. Anyám szokta mondani, félig viccesen ”Nincs egy normális haverod sem. Mind lökött.” Lehet ösztönösen keresem annak a kevés, de számomra érdekes embernek a társaságát. Elkalandoztam, megint!

Na, szóval, csuka.

Dobom az elsőket a 7es kisbusával, de nem az igazi. Olyan érzésem van, hogy úgy “elveszik a vízben”, nem szúrja ki a jó hal. Leveszem. Pár támolygós tévelygés után felteszem a 9es Busajerket. Szokásos ”original” szín, ezt kedvelem. Pont olyan, mint egy fehér busa. Kicsit erőteljesebben kell rángatnom a 10-40 es bottal mint a 20-60-as multissal szoktam. Azzal szinte elég csak pöckölgetni, ezzel nehezebb vezetni, nem elég merev, de azér boldogulok még vele. Már 3. helyen dobom a csalit eredmény nélkül. Megszoktam, sokadjára vagyok kint idén, de tudom, hogy itt kell lennie a nagynak. 3 körülieket csipegettem már innen. Persze mindig a big mamát várom. Azért ahová beáll a 3 feletti, oda beáll a “meterhecht” is, ebben egészen biztos vagyok. Csak kitartás kerdése. 2 éve ezt mondom. Itt kell lennie. De tuti nem most, most olyan túl szép idő van. Napsütés és majdnem szélcsend. Nem ”csukás”. Lassan megyek is. Na de még oda dobok egyet! Besüllyesztem egy métert. Olyan jó érzés tölt el. ”Jó helyen van.” Koncentrálok. Tikk-tikk. Tikk-tikk-tikk. Rangatom a csalit kicsit hosszabb szünetekkel. A következő tikkbe valaki beleszól. Nem az a rádurrantás, hanem az a szipp! Szinte hajlik utána a spicc! Bevágok. “Baszki ez nagy!” – hívom fel rá a figyelmem. 😀

Aztán hogy, “akadó lesz”, de közben tudom, hogy nem az! Bassza meg ez kurrrvára nagy! Elindul, nyúlik utana a cucc, de nem engedhetem az növényzet miatt. Erőből tartom. A kis 10-40es Sportexem karikában, sőt inkább már ellipszisben, érzem totál a határon a cucc. Mindjárt törik, innen tovább nem tud hajolni. Még egyet belerúg és reccs! Szidom magam a bot miatt, a zsinór miatt, az előke miatt! Én barom! Itt a big mama! És ez nem az a 90+, ez nagyon nagy! Még 3x minimum eljatszuk mindkét irányba ezt. A hal a vegsőkig feszíti a felszerelés határait. És az én idegeim, mert látom a busa teljesen eltűnt a szájában. Nem csoda, a hal feje akkora mint egy pitbullé. Közben érzem, ahogy kattog a 60-as mono a fogain. Nem tudok mit tenni, tartani kell. Szerencsére csukva a pofája, nem rázza meg a fejét. Még egy kitörés, teljes erőből! A hideg futkos a hátamon, de nyomok egy all int: beletartok megint, lesz ami lesz. Jobban számítottam rá, hogy elpattan az előke, minthogy sikerül megállítom és szinte csodák csodájára teljesen nyugodtan siklik ezután elém a víz tetején. Nagy, 20 forintos méretű szeme értetlenséget, riadtságot sugároz. Furcsa ezt leírni, de tényleg a meglepődöttség ült ki rá. Hogy ő csak megenné azt a finom busát, most mi törtenik? 🙂 Ez a szerencsém. Tudom, 1 lehetősegem lesz most kivenni, utána megbolondul ha elszúrom és megérzi, hogy bajban van. Akkor vége, többet nem bír az előke. Egy határozott lépés előre, és nyúlok is a kopoltyú alá. Pillanatra megrettenek a méreteitől: combvastag test ami egy akkora fejben vegződik ami egy vadkacsát is elnyelne. Jóval nagyobb, mint az eddigi legnagyobb 95-ösöm. Ha itt rossz helyre csúszik a kezem, mehetek megint a balesetire. Azt meg az ellensegemnek se kívanom a nyári kézátszúrós kaland után! Ha a kedves sebész ismerősöm nem teszi helyre a sebet utánuk, lehet ma nem készítenék már csalikat!

Na de nem parazom túl, ráfogok az állkapocs csontra, hüvelykkel letámasztom a felső pofaját, hogy ne tudja kinyitni a száját. Megemelem és a jobb, a botot tartó kezemmel, alányalábolok es a hónom alá vágom. Így gyorsan fordulok is el, a szemben horgászók talán nem is látták mi történt. Irány a kocsi, ott a fényképezőm. Leteszem a fűbe, leszaladok a partra vízért. Lelocsolom. Így nem sérti meg annyira magát. A Busajerk mélyen bent , mindkét horog akadt. Fotózkodom vele kicsit.

• 

• 

• 

Óriási bestia. Kiszedem a csalit. Meg kattintok párat. Közben időnkét átöntök nehány liter vizet a pofáján. Szemmel láthatóan magához tér kicsit ilyenkor. Vigyazok rá. Horog kint. Újabb kepek. Közben eszreveszem el van állitva a fotómasina. Bassza meg! Amiket eddig lőttem mind szar. Ezt a balfaszkodást! Remeg mindenem, pulzusom 220, legszomjam van. Szédülök. Ja basszus, kéne levegőt is venni! Vegem van. Megint lelocsolom a halat es átöntök rajta vagy 2 liter vizet. Kattintok pár újabb képet remegő kézzel. Vissza kéne rakni de gyorsan, bár az átöntögetett vizek és a hideg miatt nem kába. 5 perce lehet csak szárazon, de én egyre kevésbé szoktam fotó miatt gyötörni a halat. Sőt ez az egész fotózkodás is nyűg. Nem fotóztad meg se történt…de hát amúgy ki hinné el? Így se könnyű!

Megfogom az állkapocs csontnál, másik kézzel óvatosan megtámasztom és leviszem a vízhez. Azonnal magához tér, és menne, először megtartom, de másodjára hatalmas robajjal, fröcsögve lelép. Jólvan. menjél csak. Még találkozunk. Remélem. Te kevéssé. De így van jól. Csurom víz vagyok, illetve sár és nyálka. Még most sem tudok normálisan írni. Párszavas egymásrahányt mondatok, tele tagolási hibákkal. Bocsi, ez most ilyen. 😀 Pár percet még sétálok így a parton. A halat szerencsére pont senki nem látta. Élvezem a lődörgők értetlen tekintetét ahogy csapzottan nézem a vizet mint valami bolond. Ősi érzések kavarognak bennem.

105 cm, kb. 10-11kg. Duna. 3 év munkája a csaliban, 2 a hal megtalálásában és megfogásában. Megérte! Én ezért horgászok.

Busajerk 9 cm