“Nem unalmas egész nap ott a tóparton ülni?”
Zeng a fülemben percek óta a megszokott kérdés, miközben alkonyatkor derékig gázolok az áradó Dunában. Elmosolyodok magamban, nem tűnik annak!
A feleségemtől kapott neoprén gázlót annyira megszerettem, hogy ha vízállás engedi, szinte minden héten lent vagyok a helyen. Sötét van mire kijövök, a halek sem ettek ma annyira, de nem panaszkodhatok, földöntúli élmény.
“Nem unalmas egész nap ott a tóparton ülni?”
Fél szemem a horgonyzó uszályon, fél szemem a partvédő kövezésen. Csak meg kéne dobni. Na csak párat mert utána nagy ívben kerülnöm kell a hajót. Semmi.
Lejjebb csorgok, látom csónakok cikáznak mindenfelé. Dobálgatnak de látszik rajtuk közük nincs a vízhez. Nem a csónak miatt, az ember miatt. Megy a parasztkodás ezerrel. Kikötök egy csendesebbnek tűnő öbölben. Fogok is balint, süllőt.
Rámáll egy csónak, alig hiszem el, 30 méterre tőlem. Az a tipikus arctakarós mezes C&R menő gyerek. Nem értem, a 30 lovas Mercuryval nem talál másik helyet? Ráadásul belehorgonyoz a visszaforgóba… inkább már csak röhögök. Kapás. Süllő, látom látja. Fotózóm, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve azzal a lendülettel verem is fejbe a halat. Már pucolom is. Nagy gázfröccs és köszönés nélküli távozás a válasz. Mosolyra húzódik a szám.
Már csak a visszafele út gondolata miatt van magasan a pulzusom, uszályt kerülni felfelé kajakkal…de ezek ilyen unalmas dolgok.
WOBBLERMÁNIA 
Egyszer én is belefutottam három ilyen “floridai” pubiba. Csónakkal csurogtak, és a lehető legszarabb helyet dobálták. Úgy meglepődtem, hogy röhögni is csak percek múlva tudtam.
Viccesek tudnak lenni az biztos. Szerencsére a kajak olyan dimenziókat nyit meg amibe ők nem látnak bele. Ebben még egyedül vagyok a Dunán. 120 kilós divatkajakosoknak a 90 centi széles hajóikkal meg ez nem terep. Kell kapaszkodni rendesen a hajtóműbe!