Harcsák a Dunából

Most egész más hangulatban találtam magam a vízparton, mint az előző bejegyzést ihlető horgászatok alkalmával. Korom sötétnek ígérkező éjszaka, sár és millió szúnyog. Ugyan úgy jól éreztem magam mint a napsütéses balinozásban. És itt most nem egy ócska, rövid és üres boldogságérzetre gondolok mint mikor pl. vásárol valamit az ember, hanem ennél sokkal mélyebb és összetettebb dologra. Letisztult gondolatokra, a természettel való egybeolvadásra. Jujj, ez is milyen elcsépelt és közhelyesen hangzik MÁR, de erről nem én tehetek. Röviden: valahogy megint “jó”!

Már a vízpartra kilépve eldöntöttem, hogy most ezt akkor is meg kell írnom, ha nem fogok semmit. Ebben a különös állagú, ámde kellemes dunai szagokkal átszőtt matériában lépkedtem előre az elhagyatott régi kövezés felé.

Sokat kell gyalogolni, nem vezet ide út. Nyugalom kerít hatalmába, ahogy befogad az ártér, néhány megriadó vad gyorsítja csak meg a pulzusom olykor.

Alig látni a szúnyogtól. Rettenetes mennyiségben támadnak a kis vérszívók. Idén már több vadmalacot találtak a környéken, amit ezek öltek meg. Egyszerűen nem tudnak ellenük védekezni a nyomorultak, és annyi vért veszítenek, hogy elpusztulnak.

A szúnyogok elleni csatározásból a felcsapó hal zaja térít magamhoz. (Bocsi, így a haltalan filózofikus bejegyzés majd máskor jön. 🙂 ) A tompa rávágást eleven védekezés követi. 1-2 kiló köré saccolom a süllő ifjoncot. De hirtelen olyan furcsán kezd viselkedni, és csak nem adja meg magát. Lehet hogy nem is süllő? Egyre valószínűbb hogy harcsa a tettes, és így is van.

Túl sok időt nem töltök a fotózással, valahogy nyűg most az egész. Eleve csak a kis kompaktot hoztam. Azért villantok egyet még a kedvenc dunai wobbleremről, vagy inkább a gumicsizmámról?!

Beírom a halat és indulnék is haza, mivel jól összezörögtem a követ, meg nekem a hal hazavitele valahogy pontot tesz mindig a horgászat végére, de újabb rablások durrannak az elvágó vízen! Ezt nem hiszem el!

Még egy órát maradok, ami alatt több rontott kapásom is van, de nem akad meg egyik sem. Volt olyan hal aminek a fejére lehetett volna koppintani annyira fent jött és cuppogott a wobbler után! Ritka, nagyon ritka sajnos az ilyen élmény a Dunán, talán harmadjára történik meg velem tizenpár év alatt. És nem éppen javuló a tendencia… Csomagolok, két uszály olyan hullámokat ver, hogy nincs értelme maradni.

2. nap

Ígérem nem megyek át gasztro blogba, de olyan pörkölt lett a harcsából…bajai-bácskai módra készített, megáll benne a kanál. Egyszer megosztom a receptet. Vagy mégsem? 🙂

A tegnap este után tudtam, hogy most direktben rá kell próbálni a harcsára, mert ilyen csak 3-4 évente van, vagy még ritkábban, és csak néhány napig tart. Így most kimondottan rájuk készültem egy másik friss, nem zargatott helyen.

Bedobtam a helyet világosban, azaz kitapogattam, hogy az adott vízállásnál milyen mélyen van az akadó, majd vártam, hogy véget érjen a szinte giccses szépségű naplemente. Ahogy kifakulnak a színek és kezd sötétbe fordulni az este, akkor jön el a bajszosok és a süllők ideje. Bár a süllő azért piperkőcebb, ő szereti a színes hátteret a vacsorához néha. 🙂

Lendült az első dobás. Félúton, alig 5 méterre tőlem megfogta valami a wobblert! A bot szépen dolgozik, a hal a mélyben rugózik. És jó hal! De nincs esélye. Sokan megmosolyogják a indokolatlanul erősnek titulált felszerelésem (30-80 Spin Blade + 15-19 között fonott) de ezzel még nem volt szakításom ép zsinórral! A bottal szépen megállítom a halat a sodrásban, nem megy 10-15 méternél messzebb. Majd lassan az enyém lesz.

Az eddigi legnagyobb harcsám!

Wobbleravató is egyben! Az új 7-es hajlott hátú shad első “áldozata”. Idézőjel, mert ő visszakapta a szabadságát.

folyt. köv.

Hírdetés