Überjász

Ilyeneket csak álmodni szoktam január-február környékén, mikor századjára nézem meg az összes fellelhető pergetős videót a neten…

Meló után, mivel este végeztem, nem sok időm volt, így a közelbe mentem horgászni. A hideg ellenére, a vízállás miatt  bizakodó voltam.  Általában előre eldöntöm, hogy mire fogok pecálni és mit fogok fogni. 😀 Most balinra készültem.  A helyre érve nagy komolyan kezdek hát neki a balinhorgászatnak. Persze egy árva ütésem sincs, balinnak, halnak nyoma se.  Még kishalat sem látok. Szórom azért a vizet rendületlenül. Végülis nem baj ha nincs hal, így is jó… Elnézelődök egy kicsit. Az egyik helyen azonban gyanús fordulásokat látok! Rá is dobok. Két ütés a gumihalra! Wobblerre semmi. Ez valami békéshal lehet. Turkálok a dobozban. “Valami nem halszerű kéne. Ezek a bogarakat szedik.” Kötök egy balinlegyet  meg egy élénkebb színű csalit. Folyásnak felfelé dobom el, és hagyom sodródni, néha mozdítok csak a légyen.  A letisztult vízben egy legalább 3 kilós hal körvonalazódik ki a wobbler alatt, brutális kapással ront neki. Nem akad!!! Ejj pedig! Újra dobok. 2-3. dobásra megint kapás a sodródó wobblerre. Megvan! És valami keszegféle, ahogy sejtettem. Már majdnem a partnál van, mikor látom hogy egy majd méteres csuka követi. Asztaqrva! Remeg a kezem. Kicsit visszaengedem a halat hátha nekiront és elkapja. 🙂  Eddig örültem volna egy tenyeres keszegnek is, most meg már az ötös  csuka kéne… Nézegeti.  A jász (merthogy azt akasztottam) vergődik tovább. A csuka körbeússza… Közben az esélyeim latolgatom: 10-30-as bot, 15-ös fonott, semmi előke… Na, nem sokáig kell ezen gondolkodnom. Otthagyja. Talán jobb is így. Megmaradt a halam és a wobblerem.

Újabb dobás, hagyom hadd vigye lassan a víz, néha bele-bele húzok…látom ahogy a wobbi alá ér megint  egy hal…durr! Megvan ez is! Gyorsan kierőltetem, ne verje szét a csapatot. Valamivel nagyobb, fél kiló körüli példány.

Nézem a wobblert. Törött terelőlappal fityeg a zsinór végén. Ezzel sem kell tovább horgásznom ma. Hogy csinálta?

Közben helyet váltok. A csalit is kénytelen vagyok cserélni, de a “némákra” semmi érdeklődés. Felteszek egy zörgőset. Első dobásra leüti egy hal.

Dobok tovább, de valahogy nem érzem az igazinak a wobblert. Lecserélem egy másikra. Minden dobásra kapás! Mit kapás… brutális erőszakos rávágásokkal jönnek a jászok! Ahogy a fonott közvetít, az valami iszonyatos. A fárasztás ezzel a cuccal nem nagy élmény, de egy 2 kilós balin nem durrant ekkorát a csalira.

Csak jönnek…

…jönnek…

…és jönnek.

A nagy vakuvillogásra odajön az asszony is. Ritkán van fotósom, most végre készül közös kép a hallal.

A kezébe adom a botot, fogjon ő is. Az első bevontatás “a tanulás jegyében telik”. 🙂 Másodikra jó messzire elküldöm neki a wobblert, és épp azt magyarázom, hogy tekerje már, meg, hogy tartsa a kontaktust a csalival, mikor újabb kapás! De ez nem jön ám csak úgy kifelé! A bot görbül, a hal meg csobog egy helyben valahol bent. “Húzd! Húzd már! Ráviszi az akadóra! Erőltesd! Húzd! Húzd! Húúúzzad!” Kicsit fölakad a szalag nálam, de én már érzem, nem mindennapi hal van a horgon. Segítek neki a parthoz terelni a kapitális jászt, majd óvatosan alányúlok és a fűre fektetem. “Ez qurva nagy! Gyönyörű!” Csak ennyit tudok mondani.

Fárasztáskor és visszaengedéskor sikerült szétlámpáznom a vizet, így a következő egy órát megúszom pár óvatos koppintással. Érezem, mára “ennyi”. Pakolok és megpucolom a halakat.  Igen, most tényleg nagyon szép lenne ha azt írnám, hogy “minden hal visszanyerte a szabadságát” meg ilyenek… De nem. 3 db 30-40 dekás jásznak a lehető legrosszabbul végződött a nap.

Mi a helyes?

A szükséges mennyiséget megfogni és hazamenni? Egyáltalán mi az, hogy “szükséges”? Nem szükséges horgászni. Hiszen vehetek a boltban, sokkal olcsóbban halat…

Vagy visszaengedni mindent?

Egy ilyen gyenge szájú hal óhatatlanul megsérül 2 db 6-8-as hármashorogtól, főleg fonottal. Helyes dolog félszemű, vérző vagy széttépett szájú halat visszaengedni?

Ezekkel a gondolatokkal indulok haza…

A másnap természetesen megint a folyóparton talál. A halak jóval visszafogottabbak lettek, az eddig fogós csalik sokszor csak óvatos ütéseket tudnak begyűjteni. Előző nap 5 kapásból 4 meglett. Most ez inkább 5:1 arányra változott. Azért éreztem, talán van még esély. Kicsikkel indul a peca.

De már ők sem úgy ettek mint tegnap. Aztán sokáig semmi. Ott vannak, de nem eszik a wobblert. Néha egy-egy ütés, ennyit tudok kicsikarni.

Én csak rendületlenül dobálok… “Igen, jó helyen jön, ott ütötte az előbb is.” Tartom magamban a lelket. Újabb dobás, most megint megütötte! Nem akad! “Lehet, hogy rosszul húzom.” Újabb lendítés, megint jó helyen toccsan be a wobbi. Lassan tekerem. Vicces, de próbálom utánozni a barátnőm tegnapi “csalivezetését”.  Jókat nevetek magamban. Ha ezt tudná! 😀 Tekerem, megállok, tekerem folyamatosan, belelassítok. Most újra megállítom. Megint húzom pár métert folyamatosan majd… puff! tompa ütésbe áll meg a Zauber hajtókarja. Finoman bevágok. Nagy rúgás a válasz és már hallom is a fent fröcsögő halat. “Megint egy nagy!” Hatalmasakat rúg, bele-belezizzen a fék. Szorítok is rajta. Nagyokat rúg, az alkarommal próbálom lekövetni. Keményen tartom a halat, mindenhol akadó.  Zsinórt nem engedhetek. No, meg ez csak egy keszeg! “Ki ne szakadjon a horog! Ez megint rohadtnagy!” Lassan jön felém, de nagyon rázza magát. “Csoda ha meglesz.” Még egy akadó van a hal és énköztem, e fölött kell áttépnem. Ha lefelé tör, elmegy, de sikerül átvezetnem  fölötte. Már itt van a part mellett. Egy horog fogja, 200 a pulzusom. Ráfogok a tarkójára, de csak félig érem át, kicsúszik a kezemből. Tesz egy kört. Tipikus kézremegős-halelvesztős szitu… Újra próbálom, tarkófogás, a botot ledobom és alányúlok. Megvan!!!

Sokáig tudnék gyönyörködni benne, de tudom, ami nekem a legnagyobb öröm most, az neki a legnagyobb kín.

Pár fotó után szabadon engedem, mint az összes többi társát ma. Puszi nélkül.